"Diplomám lett közben, nagy jövő áll előttem"

Amikor régi ismerősök megkérdezik, hogy mi a helyzet velem mostanában, nyilván az első dolog, amit megemlítek, hogy elköltöztem Pestre és egyetemre járok. Ilyenkor szinte kivétel nélkül, főleg azok, akik nem tanultak tovább, mondják, hogy „helyes, tanulj csak, így lesz normális egzisztenciád”. A másik persze, a kihagyhatatlan „oh, az egyetem… azok a legszebb évek”. Ezen a ponton mindig el szoktam gondolkodni ezeken a megszólalásokon, persze beszélni nem merek, hiszen egyrészt úgy érzem, úgyse értenék meg, amit mondok, másrészt utálok panaszkodni és nyilvánvalóan vannak az én sorsomnál sokkal rosszabb életet élő sorstársak is. De azért álljunk már meg itt egy kicsit!

Írta: Magyar Anna

A suli melletti fennmaradó szabadidődben próbálsz valami kibírható munkát találni nevetségesen alacsony fizetésért, ahol ráadásul a hülye főnököd naponta számonkér valamiért, a feletteseid egyfolytában neked adják az unalmas, semmitmondó feladatokat és még véleményt se nyilváníthatsz, mert te csak egy gyakornok vagy és amúgy is, kit érdekel. Ha tehettem volna, már ezerszer befejeztem volna, de mit ér a diplomám szakmai gyakorlat nélkül és Pest közel sem mondható olcsó városnak, így még ha csak az alapvető szükségleteket szeretnéd kielégíteni, is kell dolgoznod. Arról nem is beszélve, hogy nem hátrány, ha 40 forinttal gazdagabb vagy a Blaha aluljáróban fetrengő csövesnél.

Szenvedtél 12 éven keresztül egy iskolában, ahol az utolsó 2, közösség és emlékek szempontjából legfontosabb évedet sikerült a 4 fal között töltened, semmi szociális interakció, semmi remény, se szalagavató, se ballagás… arról nem is beszélve, hogy a tanáraink is teljesen elengedtek minket és egyben a jövőnk, márpedig olyan suliból jöttünk, ahol kivétel nélkül mindenki továbbtanult. Ilyen bizonytalanságban és szorongásban készültünk fel teljesen önmagunktól az érettségire, miközben napról napra hitegettek minket, hogy 1 hónap múlva visszamehetünk, lehet szalagavató és még sorolhatnám. Gondolom nem meglepő, hogy a 17-18 éves időszakom nagy részét inkább kitörölném az életemből, már csak ha rá gondolok is összeszorul a gyomrom.

Természetesen az alapvető housewife-féle feladatkörödet is nemtől független is hetente többször el kell látnod, amik bár bírhatóak, azért valljuk be, elég rossz úgy hazaesni este suliból vagy melóból, hogy egy darab 8 hónapja ott heverő barbecue szósz van a hűtőben és amint levetted végre a cipődet, már káromkodva húzhatod is vissza, hogy vegyél valami ehetőt. Egyedül a csütörtök esti becsületvesztések maradtak ki a történetből, amikor végre valahára kicsit ellazulhatsz a haverokkal, közösen elérhetitek a kellő bódultsági szintet, majd két hányás közben hazatántorogsz valahogy, aztán másnap mint a 007-es ügynök, próbálod innen – onnan kideríteni hogy miért a szomszéd lakás lábtörlőjén ébredtél és hova tűnt a pénztárcád. És akkor ezek még a szebb estéid. De nyugi, talán 9-10 félév alatt sikerül elvégezned a 7 féléves képzésedet, kivéve, ha visszatérő vendég leszel vállgazd vizsgán.

Szóval, ilyen fantasztikus lelkiállapot közepén estünk be érettségire, majd szoronghattunk azért, hogy felvesznek-e az egyetemre, mert ez a vak vezet világtalant féle tanítási módszer, ami az online oktatás alatt történt, közel sem volt megfelelő felkészítés. Na mindegy, láss csodát, itt vagyunk. A sörözések, bulizások, csajozások és a „legszebb évek” helyett a szürke valóság csapott pofon: ZH hetek, vizsgaidőszak, beadandók, az a hülye tanár, amelyik azt az amúgy is tök fölösleges tárgyat tanítja, a hajnali 5 órás kelés, az irritáló szaktársak, a hideg, térerő nélküli előadók… és ez csak a suli része, bár valljuk be, leírni azért ezt a részét is sokkal könnyebb, mint megélni.

De mi tartja benned a lelked? Hát lesz egy komoly egzisztenciád! Abba bele se gondolnak, hogy te ezért mennyit sírtál, mennyiszer voltál fent még hajnal 4-kor is, hány ideggörcsöt kaptál tárgyfelvétel közben, hányszor akartad feladni az egészet, ők csak azt látják, hogy mint a mosolygó kislány az égő házas meme-n, veszed az egyetem kisebb-nagyobb akadályait. Lényeg a lényeg, megcsinálod, hogy anya és apa büszke lehessen, majd hivatalosan is beállsz dolgozni, heti 40-50 órát, csak azért, hogy a létminimumot tudd magadnak biztosítani. Nem eszel sushit, nem jársz hetente színházba, még síelni se szoktál járni Tirolba, csak szeretnél naponta enni egy szelet kenyeret reggelire meg egy adag túrós csuszát ebédre. Szeretnél magadnak egy élhető lakást, bár a jakuzziról és szaunáról már lemondtál, azért olyat szeretnél, amiben elfértek a gyerekekkel, hiszen ha már te ezt az életet kaptad, legalább ők kapjanak szebbet, ne kelljen osztozkodniuk a szobán, ne kelljen nélkülözniük semmit.

A szerelmednek is illene már megvenned azt a cipőt, amit 3 éve névnapjára ígértél neki, de először nem volt rá pénzed, mostanra meg már teljesen kiment a fejedből, hiszen mellette rengeteg más, ennél fontosabb dolgot is meg kell jegyezned. A barátaiddal sincs lehetőséged találkozni, mert az egyik egyedülálló szülő és vigyáznia kell a pár éves gyerekére, a másik éppen a válóperén dolgozik, a harmadik a nagyszülőknek próbál idősotthont keríteni, ahova kicsit kisebb lelkiismeret-furdalással tudja beküldeni őket. Neked sincs szíved egyedül otthagyni a párodat a kicsivel, mert néha még két felnőttre is nagy felelősség, főleg, ha belemerül a játékba.

Nagyon szeret apás-anyásat játszani, elképzeli, hogy ő már komoly ügyvéd vagy orvos, hiszen minden nap azt mondogatja, hogy fel akar nőni, mert a felnőttek maguk dönthetnek mindenről, azt csinálnak amit akarnak és nem kell ebéd után aludniuk. A nagymama sajnos nem tud segíteni a gyermekfelügyeletben, hiszen még ő is dolgozik, esténként pedig az M1-et nézi, mert mást már sem fizikailag, se mentálisan nem bír. Az esti gyógyszereit is nehezen veszi már be, pedig muszáj neki, mert nyugtató nélkül a férje halála óta nem tud aludni.

Így éled a mások számára plátói, tökéletes egyetemista – majd diplomás életet, erre kapod a féltékeny pillantásokat, erre kapod azt a sok gratulációt, a szép szavakat. Pedig a valóság nem is olyan szép, mint ahogy azt ők elképzelik, nem?