Élet a röszkei határon túl

Talán senki sem lepődik meg, ha azt mondom nem sokan bátorítottak a szerbiai utamra, sőt inkább hasonló mondatok hangzottak el: “Minek mennél te oda?”. De, mint mindent, ezt is a saját szememmel kellett látnom.

Írta: Ivánka Dóra

A város a Tisza mellett helyezkedik el, a helyiek csónakkal vagy biciklivel közlekednek. Az árakat tekintve hihetetlen olcsón jutottam hozzá mindenhez, ami a magyar árak után nagy megkönnyebbülés volt. Ezalatt az egy hét alatt rengeteg húst és zsíros ételt ettem, megtapasztaltam, hogy a szerbek nem szívesen táncolnak, csak ha tradicionális zenét hallanak, de akkor törnek, zúznak, kiabálnak. Imádnak a kultúrájukról beszélgetni, de annál kevésbe értenek egyet a nyugattal az elfogadásban és a nemzetek hasonlóképp való tiszteletében. Mivel nem az EU tagjai, ezért saját nézeteik alapján élnek, nem foglalkoznak azzal, hogy politikailag korrektek legyenek, mindig elmondják a véleményüket kendőzetlenül.

Hogy ez nekem mennyire volt kultúrsokk? Hát eléggé.

Ez volt az első ország, ahol a rasszista megszólalások csak záporoztak, azt pedig, hogy viccelnek-e vagy nem, inkább nem akartam megtippelni. Mindemellett szeretik a látogatókat és mindenkit azzal búcsúztatnak: “Vidd hírét, hogy milyen jó Szerbia!”

Azt, hogy biztonságban voltam-e ezalatt a hét alatt, sosem tudtam biztosan. Vendéglátóim mindig elmondták, hogy este csak nagy társasággal menjek, ha leszólítanak, inkább ne válaszoljak. De még ha egy nagydarab román sráccal és 8 másik emberrel indultunk neki az éjszakának, akkor is magamon éreztem a férfiak prédára leső tekintetét. Persze, bárki mondhatná, hogy ez otthon is gyakori. Csak, mikor éreztem, hogy a fiúk mellettem is megfeszültek, akkor gondoltam, hogy számukra sem volt kényelmes a szituáció.

Mindent összevetve, kilépni az Uniós megszokott környezetből és egy olyan helyre utazni, ahol egészen kevés ismerősöm járt ezelőtt, új ajtókat nyitott meg számomra és ráébresztett, hogy utazni nem csak ugyanúgy lehet. Nem csak a kikövezett utat lehet választani egy olasz vagy spanyolországi hétvégével, hanem igenis megéri messzebbre tekinteni, azokra az országokra, ami eddig fel sem merült bennünk és vállalni a kockázatot. Hiszen miből tanul az ember, ha nem abból, hogy kilép a komfortzónájából?

A röszkei határt átlépve sok történetet meséltek a legszigorúbb határról és az illegális határátlépőkről, talán itt éreztem először, hogy tényleg elhagytam az Uniót. Szerbiába megérkezve panelek tömkelege és óriási mezők látványa fogadott. Már a buszra szállás is nehézségeket okozott, mivel senki sem említette, hogy a csomagokért készpénzzel kell külön fizetni, így végül utolsó pillanatban ugyan, de sikerült felszállni a buszra. Az angollal nem sokra mentem itt, de mivel Novi Becejbe, vagyis magyar nevén Törökbecsére érkeztem, ahol a lakosság 40%-a magyar volt, meg tudtam értetni magam. Hiába tudtam, hogy sokan érthetik, amiről beszélünk, minden nap meglepett az ottani magyarok segítőkészsége és végtelen kedvessége, amivel felém fordultak. A piacon ingyen portékával kínáltak, az életükről meséltek.