Lelked hangja

"Zene nélkül képtelenség túlélni ezt a világot" - hallottam milliószor a volt énektanárom szájából. Ha ez valaki számára nem is konkrétan a zenére igaz, de a művészetre, mint gyűjtőfogalomra, biztosan. 

Írta: Magyar Anna

Arról már rengeteget hallottunk, hogy a zene milyen jótékony hatásokkal bír. Javítja a kognitív teljesítményünket, hiszen a megfelelő dallamok gyorsítják az agy feldolgozó mechanizmusait, és a memóriát is. A relaxáló zene segítheti az álomba merülést, a pörgősebb számok pedig javíthatják a sportteljesítményt, hiszen a zene ritmusával egyenes arányosságban a pulzusszámunk is csökken vagy nő. Az is köztudott, hogy a boltokban nem véletlen szólnak a legújabb slágerek, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a vásárlás közben a zene arra is hatással van, hogy mennyit költünk és pontosan mire. Arról nem is beszélve, hogy a kedvenc számodat hallgatva szinte repül az idő, és észre sem veszed, mennyi időt töltöttél el a boltban.

Ennél sokkal komplexebb a lélektani hatása. Történt már veled olyan, hogy egy olyan dalt hallgattál meg, amelyikhez előtte valami nagyon intenzív érzésed kötődött? Akár nagyon boldog, akár nagyon szomorú voltál az adott pillanatban, a zene újbóli meghallgatásával tulajdonképpen újra megélted az akkori érzéseidet, illatokat, élményeket. Az, hogy a zenében levő érzelmek hatnak – e ránk, vagy a mi érzelmeink jelennek – e meg a zenében, egy közel sem egyértelmű kérdés. A zenének kétféle érzelmi töltete van, az objektív, amit már akkor is érzékelhetsz, ha csak először hallgatod, és még nem néztél a sorok mögé. Ilyen például a tempó, a hangterjedelem, vagy a szöveg. Az szubjektív töltet magába foglalja azt is, ahogyan te magad megéled a számot, az aktuális érzéseiddel, életciklusoddal, gondolataiddal, mindennel együtt. Ilyenkor már „a sorok mögé látsz”. A kettő együttesen eredményezi, hogy a zene egy nagyon erős eszköz arra, hogy az érzelmeinket megéljük. Érzékelhetjük ezt például egy koncerten, ahol egyszerűen elsírod magad, ha élőben hallhatod a kedvenc számod.

A zene hallgatásánál már csak egy jobb dolog van, ha te magad zenélsz. Tudom, hogy unalomig ismételt klisé, de hacsak nem versenyre készülsz vele, akkor teljesen mindegy, hogy amit csinálsz, hogy hangzik. A szobád 4 falát tökre nem érdekli, ha rosszul ütötted le a C – dúrt a zongorán, vagy ha hamis lett a barré a gitáron. Ahogy az se, hogy az éneked mennyire tiszta. Kiélheted benne az érzelmeid. Azt játszol, ami abban a pillanatban a legjobban passzol hozzád, ami szívből szól. Abban fogod igazán megtalálni önmagad, az fogja számodra a zenét jelenteni.

A zene a legjobb pszichológus. Benne megértésre találhatsz, segítségével megélheted a gondolataidat és az érzéseidet. Ha szörnyű napod volt, ösztönösen egy szomorú számot fogsz keresni a playlist-edben, hogy aztán azt hallgatva álomba sírhasd magad. Tévedés, hogy ez azért van, mert a zene szomorú. Nemes egyszerűséggel azt érzed a zenében, hogy nem akarja megváltoztatni a hangulatod. Megérti az érzéseidet, ezáltal egy támaszt nyújt neked. A segítségével kiélheted a saját érzelmeidet.

Félálomban meghallod a többször ismétlődő ébresztőd hangját, bár pár szitkozódás közt, de felkelsz. De zene nélkül nem tudnál. Elindulsz suliba, de kinek van kedve a villamos csilingelését, az öreg buszok fékhangját, a város és a reggeli csúcsforgalom zaját elviselni, ha egyszer a kedvenc előadód most dobott ki egy új számot? Nagy nehezen túléled a napot, megfőzöd a vacsorádat, miközben magánkoncertet adsz a szomszédoknak, majd este elmész bulizni, ahol órákon át felhőtlenül mozogsz a zenére, énekelsz, megéled. Extrém esetben talán te magad is űzöd, ha hangszerrel nem is, de a tusoló alatt minimum az X – faktor döntősének képzeled magad. De mégis milyen lenne, ha mindez nem lenne?